Egyesület évi vezetőségválasztó rendes közgyűlése, 2018. január 11-én, csütörtökön, 17:30 órakor (Collegium Hungaricum)

In Memoriam Gróf Széchenyi István

RADULY FERENC
In Memoriam Gróf Széchenyi István
(1791-1860)

A másfél évszázada halott gróf Széchenyi Istvánt ma is történelemformáló vezércsilla¬gának tekinti a nemzet. Azt a gróf Széchenyi Istvánt, aki a népe jövőjéért az össze¬roppanásig, szorongó életével, felbecsülhetetlen szellemi és anyagi javakat alkotott: nem¬zeti kúltúránk, az ipar és a gazdaság számos ágazatában.

Széchenyi  – Kossuth Lajos megfogalmazása óta – úgy él a köztudatban, mint „a legna¬gyobb magyar“. Köztudott, hogy ő maga tiltakozott ez ellen a legjobban, mert nem bírta elvi¬selni az ilyen formában tett tiszteletet.
Apja, Széchenyi Ferenc gróf, halálos ágyán tesz fogadalmat arra, hogy minden erejét a haza, a nemzetség erkölcsi felemelésére fordítja (a nemzetség nála a nemzetet jelenti).
„Nyilvános életemnek, s minden politikai működésemnek alapja, s leglényegesebb talpköve, soha nem volt egyéb és soha nem lesz más, mint azon nemzetség kifejtésének és nemesbítésének minden tehetségem szerinti előmozdítása, melynek kövében világot rendelt a végzés.”

A kor rajongói és az utókor újra, meg újra a magyar romantika, a politikai gondolkodás apostolát, a magyar nyelvújítás, a nemzeti érzés élharcosát, s nem kevésbé a közművelés szellemi óriását ünnepelte benne.
A magyar liberális reformmozgalom úttörője olyan főnemesi ősöktől származott, akik mindig is őrizték az új iránti fogékonyságot.
Miután (a kancellárhoz) benyújtott memorandumaira több esetben elutasítást kapott, olyan gyakorlatok felé fordult, amelyeket saját erejéből és barátai segítségével megvalósíthatott. Erre utal a „Hármas Erény Szövetsége” is: Wesselényi Miklóssal és Esterházy Mihállyal.
„Mert meggyőződésünk, hogy az emberiség csak az életben az erkölcs és a bölcsesség kiterjedése által léphet ama szerencsés és áldásos magasságra, melynek elnyerése a mi méltó célunk.“

„Alkotmányunknak és közintézményeinknek a korszerű átalakításával kell fejlesztenünk anyagi és szellemi erőnket…“

Bölcs kijelentéseivel egy évi teljes jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság megalapítására (a mai Magyar Tudományos Akadémiára), amely biztosítékul szolgált a magyar nyelv és tudomány művelésére, hogy általa elősegítse a tudományos közélet tisztaságát a nemzet számára.

Az addig balszerencsés belső érzelmi világa magasztos szerelmi céljának beteljesedéséért tizenkét évig tartó fogadalma után vezette oltár elé özv. Zichy Károlynét, Seiler Crescencet.
Patyolat tiszta szerelmi hűségét e szavakkal fejezte ki: „Önt jobban szeretem, mint valaha férfi asszonyt szeretett. Angyali tisztasága a lelke minden gondolatomnak s tetteimnek, de boldogság tölt el, ha Önt látom, ugyan azt a levegőt szívhatom.“ Talán az ember erkölcsi tisztaságát felemelőbb, értékmérő szavakkal aligha tudta volna megvallani.
1827-ben Pestre költözik, hogy közreműködhessen a város fejlesztésében, s kijelenti: „nem elég álmodozni, tettekre van szükség, és alkotni, teremteni kell… Alkotmányunknak és közintéz¬ményeinknek a korszerű átalakításával, szabadon kell fejlesztenünk anyagi és szellemi erőnket…“

A tettekben ömaga jár elől. A gazdasági élet javítását szolgáló tárgyalások székhelyéül létrehozza a Nemzeti Kaszinót, a dunai hajózás kifejlesztésére a Dunai Gőzhajó Társaságot, Pest Buda összekötésére építteti meg az első hidat: a Lánchídat, s még számos alkotás fűződik nevéhez, amivel a nemzet gazdasági felemelkedését elindította a reform¬programok útján.
A „Hitel“ című munkájában megfogalmazott záró mondat szállóigévé vált: „Sokan azt gondolják: Magyarország volt. Én azt szeretném hinni, lesz!“

Széchenyi rettegett a forradalmaktól, számtalanszor nagy vitakba szállt Kossuthtal. Azonban a 48-as forradalom estéjén, 1848. március 15-én, feladta nézeteit, s naplójába ezt írta be: „Mit lehet tenni? Batthyány Lajost és Kossuthot kell támogatni. Hallgatnia kell minden gyűlöletnek, ellenszenvnek, becsvágynak. Nem fogom becsapni őket”.

Ám a bécsi kormány csupán az időnyerés eszközeivel szentesíttette V. Ferdinánddal az áprilisi törvényeket. Legfőbb célja a birodalom erejének mielőbbi visszaállítása volt. Alig négy hónappal később visszavonta a törvény jogosságát, ami súlyos idegrendszeri megrázkódta-tást váltott ki Széchenyinél. Úgy érezte, hogy a balsors jóslata őt igazolta. Szeptember elején, orvosa ja¬vaslatára a döblingi elmegyógyintézetbe kísértette magát.

A szabadságharc leverése után egyre erősebb önvád gyötörte, s a Bach-rendszert dícsérő röpirat megjelenése az idegállapotát tovább rontotta. A hazugságokkal telí iratot nem hagyta cáfolat nélkül, s Londonban névtelenül kiadatta elitélő bírálatát.

1860-ban e kiadvány a titkosrendőrség birtokába került és felismerték az írását. Majd házkutatások következtek, s a rendőrminiszter fenyegetése, hogy a döblingi intézetből állami intézetbe helyezik át.
A megtorló intézkedésekkel kapcsolatban naplójában azokról a gyötrelmekkel teli megrázkódtatásokról olvashatunk, melyeket március 22-én e gondolatokban fogalmazott meg: „Végem óriási léptékkel közeleg, a végtelenségig gyötörni fognak. Meg kell óvnom magam ettől! …”

Március 25-én: „Menhetetlenül elvesztem, végem minden percben bekövetkezhet…” Másnap, 26-án: „Borzadok, nem tudom elviselni létemet, meg kell semmisítenem magam.” 1860. április 1-jén a napló utolsó bejegyzésében e megrendítő szavak olvashatók: „NEM TUDOM MAGAMAT MEGMENTENI!”.

A közelgő húsvéti feltámadás reggelén örökre elnémult hangját már csak a döblingi harangok zúgták, s adták hírül tragédiájának gyászhírét.

Halálát az egész nemzet osztatlanul gyászolta. A költő és filozófus Babits Mihály Kossuth eszmei gondolatát, intelem gyanánt, így írta le a nemzet számára: „Széchenyi ma is a legnagyobb magyar. Úgy gondolok rá, mintha élne … Széchenyi él, beszél, újat mond, vitázik velünk, elevenekkel, korhol bennünket, felel és kérdez, kiszámíthatatlan … Nincs még egy élet, mely oly ellenállhatatlanul veti föl a magyarság és emberség viszonyának problémáját.”

Széchenyi a magyar nép számára a nemzeti önállóság szimbólumává lett, amit nagy költőnk, Arany János is, legszebb lírai verssoraival fejezett ki:

„ Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír:
Oszlásodat még a család siratja –
Oh, mert ily sebre hol van balzsam?…
Mi fölkelünk, a fájdalom vigasztal:
Nép, mely dícsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!”