Ökumenikus imaóra és koszorúzási ünnepség, 2017. november 11-én, szombaton, 15 órakor (Collegium Hungaricum)

Mit nem tudott Herder úr?

Sorsunkat erősen fordító, formázó időket élünk. Magyarország 34 nap múlva az Európai Unió tagállama lesz.

Miközben meghajtjuk fejünket a bécsi Európa Club négy évtizedes teljesítménye előtt, és újra megállapítjuk, hogy egészségesen is működhet a népeket erősítő szellemi kapcsolatrendszer, és foglalatában a nemzet idegrendszere, együtt a szív és az agy, aközben előre is tekintünk, a hazai uniós csatlakozást követő hétköznapokra.

Mert otthon, Magyarországon olyan kérdések foglalkoztatnak bennünket, amelyekre itt Bécsben szinte mindenki már a tapasztalatok alapján válaszolhat, hiszen ez az ország már mintegy évtizede az Európai Unió tagállama. Jót tett-e Ausztriának az uniós tagság, vagy inkább ártalmára volt a belépés?

Ennek a kérdésnek a feszültsége vibrál bennünk, a várakozás feszültsége, a bizonytalanság feszültsége, a valóságot metsző kételyek és kérdések feszültsége. Vajon a megerősödött uniós tagországok leradírozzák-e a fejletlenebb magyar gazdaságot, növekszik-e a munkanélküliek száma, romlik-e vagy javul a magyar fiatalok családalapító lehetősége? A drámai magyar népességfogyás újra megidézi Herder úr látomását a magyar nemzethalálról. Ha sodródunk a bizonytalan jövő felé, akkor szinte mindig hatnak a tudatalattinkban a veszedelmet jelző, vészjósló mondatok. Az 1987-es lakiteleki találkozón Nagy Lászlót, a költőt idéztem meg: “A torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül.” Ez a gyász újra és újra ránk nehezedik, az idei március idusán is, a torkon vágott forradalom évfordulóján, amikor ama nevezetes 12 pontot kértük számon a jelen valóságától.

Készítsünk hát rövid számvetést a 156 évvel ezelőtt leírt követelésekről!

Mit is kívánt akkor a magyar nemzet?

Mindenekelőtt azt, hogy legyen béke, szabadság és egyetértés Magyarországon.

Béke? Nyugalom? Békesség van odahaza? Vagy békés egymás mellett élősködés? Szabadság? Vagy szabadosság? Mit is üzen Tamási Áron? “A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek szülőföldje és sok-sok kötelessége.”

Mennyire élőek, elevenek ezek a fogalmak? Kötelességtudat, tisztesség, becsület, szeretet, erkölcs és egyetértés. Politikai egyetértés? Ma ettől nagyon távol állunk, az ország gyakorlatilag két részre szakadt. A népesség egyik fele lényegében helyesli az elmúlt fél évszázad politikáját, és szavazatával is támogatja az ebben közreműködött politikusokat. A népesség másik fele elítéli ezt a korszakot és a diktatúrát kiszolgáló politikusokat. A békesség és az egyetértés a két tábor között most megoldhatatlan politikai feladat.

A 12 pont első pontja a sajtó szabadságát, és a cenzúra eltörlését kívánta. A mai sajtóviszonyok kiegyensúlyozatlanok, a volt állampárt a tömegtájékoztatás terén átörökítette a monopolhelyzetét.

A második pont felelős kormányt kívánt az ország fővárosában. Uniós belépésünkkel a kormányzati felelősség nagyobbik feléről le kell mondanunk.

A harmadik pont évenkénti országgyűlést kívánt Pesten. Ez megvalósult, az Országgyűlés munkája folyamatos.

A 12 pont negyedik pontja törvény előtti egyenlőséget követelt polgári és vallási tekintetben egyaránt. Ma a törvény előtti egyenlőség ingatag, épp az esélyegyenlőségre hivatkozva részesülnek bizonyos társadalmi csoportok többlet-jogokban, míg mások – elsősorban a történelmi egyházak, vallási közösségek tagjai – a törvény előtt hátrányos helyzetűek. Csak egy példa: az egyházak az állami támogatást nem a hívők létszámaránya alapján kapják meg.

Az ötödik pont nemzeti őrsereg felállítását kérte. Ma leépítjük a hadsereget, eladjuk a laktanyákat, lőtereket és kikötőket. A nemzetőrség felállítását ellenzi a kormányzat.

A hatodik pont közös teherviselést igényelt. Ma ettől nagyon távol állunk, a kormány a gyermekes családokat túladóztatja, egyenlőségjelet téve a gyermeknevelést szolgáló jövedelmek és az élvezeti cikkekre, külföldi utazásokra fordított jövedelmek közé.

A hetedik pont a jobbágyság úrbéri viszonyainak a megszüntetését követelte.

Ez megvalósult.

A nyolcadik pont egyenlőség alapján felállított esküdtszéket követelt, ami akkor szintén megvalósult.

A kilencedik pont Nemzeti Bankot követelt, ami néhány éven belül – az euró fizetési eszközzé válásával egyidejűleg – érdemét tekintve hatáskörében lefokozódik.

A tizedik pont azt követelte, hogy a katonaság esküdjék meg az alkotmányra, a magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, és a külföldieket vigyék el tőlünk. Itt sem megnyugtató a hajdani 10. pont teljesülése, mivel a kormányzat egy jogilag megalapozatlan háború részeseivé tette a magyar katonákat, és ez az Európai Unió intézményeinek állásfoglalása ellenében történt. A Magyar Demokrata Fórum parlamenti beadványát – miszerint hívjuk haza az Irakban állomásozó magyar katonákat – az Országgyűlés még napirendjére sem tűzte.

A 11. pont a politikai státusfoglyok szabadon bocsátását igényli. Napjaink figyelmeztetése, hogy született egy olyan politikai jellegű elsőfokú ítélet, amely szabadságvesztéssel sújt politikai véleményt.

A 12. pont uniót követelt Erdéllyel. Trianon és Párizs szétszakította Magyarországot, ma legfeljebb egy Európai Unión belül megvalósuló nemzetegyesítésben bízhatunk.

Tehát ezidáig messze nem teljesítettük a márciusi ifjak követeléseit, és a torkon vágott 1956-os magyar forradalom pirosát és gyászát is viseljük belül, de a teljes rendszerváltás programjával is adósak maradtunk.

Sorsforduló előtt áll tehát az országunk, 2004. május elseje után az Európai Unió egyik tagállama leszünk. Nemzeti szuverenitásunk jelentékeny hányadáról lemondunk, mivel nagyon sok, korábban Magyarországon és Magyarországról meghozott döntés a későbbiekben már Strassbourgban, vagy Brüsszelben dől el.

Különösen a magyar kultúra szolgálói érzik veszélyben a nemzeti nyelv és kultúra helyzetét, mert úgy vélik, hogy korlátozott szuverenitásunk eszközei már elégtelenek lesznek a hazai művelődés tárgyi és személyi feltételeinek a biztosítására. Az egyik megválaszolandó kérdés tehát az, hogy a múzsák szolgálói szükségszerűen euroszkeptikusak-e, szükségszerűen gyanakvóak-e mindennemű globalizációs jellegű folyamattal szemben? A kérdésben benne rejlik az a feltételezés, hogy azok, akik a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra művelői, azaz az Unión belül egy szűkebb haza nyújt számukra megélhetést, azok szükségszerűen idegenkedve szemlélik a nemzetek feletti szervezeteket.

Ha visszatekintünk a művelődéstörténet lépcsőfokaira, akkor erre a kérdésre nyugodtan adhatjuk azt a választ, hogy a nemzeti kultúra művelői nem gyanakvóbbak a globalizációs jellegű tendenciákkal szemben, mint bármely más kortársuk, és gyakran legalább úgy pártolják a nemzetek közötti, vagy akár a nemzetek feletti szövetségeket, mint az ilyen irányultságú politikusok. Európa múltjában a nemzeti kultúrák harmonikusan illeszkedtek az egyetemes emberi kultúrához, kölcsönösen fejlesztették egymást. Nincs olyan zuga Európának, amelyik távol tarthatta volna magától az európai eszmeáramlatokat, és olyan sincs, amelyik ne hatott volna vissza valamilyen formában az európai műveltségre. Ezt a közös európai szellemiséget, amelyiknek elválaszthatatlan tartozéka és gyökere a kereszténység, a mai és a kibővülő Európai Unió minden polgára magáénak érzi, és nemzeti kultúráját ennek részeként, semmint az európai kultúra ellentéteként értelmezi. Hangsúlyoznom kell, hogy az egyetemes emberi kultúra szférájába csak az idő rostáján keresztül és demokratikus módon lehet eljutni, azaz a parancsszóra találomra egymás mellé helyezett és a műértés rostáját elkerülő, “multikulturális”-nak kikiáltott művek nem lesznek értékállóak. Politikai divatokat és célokat szolgálhatnak, jogos ellenszenvet is kelthetnek, de ez a tartózkodás, ez a gyanakvó reakció egészséges kultúra-féltésből fakad, és nem valamiféle bezárkózó nacionalizmusból, ahogyan ezt gyakran állítják. Nincs tehát ellentét a magyar és az egyetemes kultúra között, de rögtön megjelenik ez az ellentét, ha az egyetemes kultúra álarcában multikulturális műveletlenség, vagy nagyhatalmi, globalizáló szándék jelentkezik.

Dante Alighieri a világirodalomnak megkerülhetetlen egyénisége, és egyben az olasz irodalmi nyelv tudatos megteremtője. Mégis, élete nagy részében a Firenzéből száműzöttek keserű kenyerét ette, mert mai kifejezéssel élve meggyőződéses uniópárti volt. Hitte, hogy az egymással folyton háborúzó itáliai államocskák lakóinak csak akkor lesz jobb soruk, ha egy központosított birodalom ereje – akkor ez a Német – Római Császárság volt – megfékezi a kiskirályokat. A költő jó szemmel felismerte azt, hogy a helyi itáliai kényurak kihasználják a lokálpatrióta érzéseket politikai céljaik érdekében, és meggyőződése szerint a helyi háborúkat csak egy bölcs, a helyi lakosság önkormányzati jogait is oltalmazó birodalmi kormányzás védhette volna meg. Amikor Dante megalkotta politikaelméleti művét az “Államról” – “De Monarchia” címmel -, akkor ezt a munkáját kivételesen nem olaszul írta, hanem latinul, hogy Itálián kívül is megértsék, mert elsősorban a német császári udvarnak szánta. A Sors különös összjátékaként Dante halálának az évében, 1321-ben halt meg az egyik legismertebb magyarországi kiskirály, Csák Máté is, aki nemzeti jellegű jelszavakkal – például, hogy idegenből jött királyt nem szolgál – harcolt Károly Róbert ellen, aki az országban megerősítette az európai szellemiséget, megteremtette az erős gazdaságot, és a stabil pénzt, az aranyforintot. A történelem azóta egyértelműen kimondta az ítéletét, miszerint Csák Máté a nemzeti érdekek képviseletében valójában a központi hatalomtól független tartományúri kiváltságait védelmezte egy jó értelemben vett globalizmussal szemben. Mai értelemben Dante a jó értelemben vett globalizmust szolgálta, és ez a politikusi magatartása nem állt ellentétben az olasz kultúrát megteremtő hatalmas munkájával. Olaszul és latinul írt munkáiban összeforrt az itáliai és az európai szellemiség. Hosszasan sorolhatnám a magyar szellemi óriásokat is, akiknek életművében ötvöződött az európai és a magyar kultúra. Balassi Bálint hallhatatlan verseket írt latinul is, és magyarul is. Pázmány Péter megújította a magyar nyelvet, emellett meggyőződése volt, hogy a törököt csak birodalmi segítséggel lehet kiverni az országból. Arany János versei révén a magyar kultúrát, Shakespeare drámáinak a lefordítása révén az európai kultúrát szolgálta. Ady Endre költészetében szétválaszthatatlan az európai, a keresztény és a magyar kultúra hatása. Bartók Béla az egyetemes zenei kultúra magasságába emelte a magyar zenei motívumokat. A Trianont, majd a szovjet megszállást követő emigrációs hullámok értelmisége lélekben úgy volt magyar, hogy titkon mindig bízott Magyarország Nyugat általi felszabadításában, ami csak valamilyen globális világhatalmi szövetség keretében történhetett volna meg. A felsorolás remélem bárkit meggyőzhet arról, hogy a magyar szellemi élet hagyományosan kereste a kapcsolatokat az európai szellemi áramlatokkal, nincs tehát ellentét az egyetemes kultúra és a magyar fennmaradás, a magyar kulturális örökség őrzői között. Az ellentét mindig azokkal volt – és van – akik az egyetemes kultúrára hivatkozva akarják Magyarországra erőltetni vagy valamely politikai áramlat kulturális imperializmusát, vagy az egyetemes kultúrkörbe történő bejutás minimális feltételeit is nélkülöző globalista szórakoztatóipari termékeit. Ugyanezek a politikusok a “nacionalizmus elleni harc” ürügyén támadják a magyar és keresztény kulturális hagyományunkat is. Jó példát mutatnak erre az elmúlt fél évszázad kulturális harcai is. 1948-tól például a szovjet kultúra itteni propagandistáival kellett megküzdenie a magyar kulturális örökség védelmezőinek. Ez a negyven éves korszak nemcsak a kulákozás és a kolhozosítás tragikus korszakát jelentette, hanem a kötelező orosz nyelvtanítást, a szovjet kulturális propaganda-termékek kötelező megjelenítését a filmszínházak, színházak, és a televízió műsoraiban, valamint a nyomtatott

sajtóban, az ateista világnézet erőszakos terjesztését, és a keresztény kultúra háttérbe szorítását. A totalitárius államban kiváltságos helyzetet élvezett a nemzetek felettiség álarcában a szovjet területről érkező elnyomó ideológia, és annak ateista karaktere. Ezt harsogta a rádió, a televízió, ezt tanították minden iskolai szinten. A szovjetizálódó kultúrával szemben az egyetlen menedék a keresztény egyházak közössége volt. Akik a szovjet kulturális imperializmus ellen küzdöttek, azok mind megkapták – máig ható érvénnyel megkapták – a “nacionalista” minősítést.

Miért nagyon hálátlan az egyetemes és a magyar kultúrának egyaránt szolgáló művészek sorsa? Hálátlan, mert ahogyan Dante, vagy Pázmány Péter, vagy Ady Endre megkapták a “nemzetietlen” jelzőt provincialista kritikusaiktól európai látókörük miatt, az ugyanilyen szellemiségű szerzők ma megkaphatják a “kirekesztő”, “nacionalista” jelzőt is a globalista – elnézést a szóért, de ez honosodott meg az országban – a globalista “kulturmocsok” elleni fellépésük miatt. Akik pedig a globalista szórakoztatóipari termékek érdekképviselőiként manapság osztogathatják Magyarországon a “kirekesztő”, vagy “nacionalista” címkéket, azok többsége személyében is – micsoda véletlen – sokszor egybeesik azokkal a propagandistákkal, akik 15 évvel ezelőtt még a szovjet ateista kulturális imperializmus otthoni parancsnokai, vagy közkatonái voltak. Akkor is, és ma is ők a káros globalizmust szolgálták ki, és ebben a harcban nem csak a magyar kultúrával ütköztek össze, hanem az egyetemes és keresztény kultúrával is. Nem szabad tehát hitelt adni annak a hamis beállításnak, hogy a mai kultúrharc az globális kultúra harca az egymással is acsarkodó elmaradott nacionalista kultúrákkal. Itt a tét az az európai és keresztény művelődés teljes kulturális öröksége.

A gazdasági globalizációhoz évtizedek óta alkalmazkodik a világ: a multinacionális, tőkeerős nagyvállalatok termékei széles körben, olcsón elérhetővé váltak az emberek számára, a liberalizált kereskedelemből eltűnőben vannak azok a korlátok, amelyeket védővámok formájában eddig akadályozták a forgalmat. A távközlésben robbanást hozott a virtuális világ kialakulása: az elektronika lehetőségei korlátlannak tűnő közlési és kapcsolattartási rendszert hoztak létre, amely az emberi kapcsolattartási módokat alapvetően megváltoztatta. Egy ilyen gazdálkodási környezetben vajon vállalhatja az ember, hogy manipulált tömegtermékké válik az emberi tudat formálása is, ugyanolyan megtervezett ipari gyártmánnyá, mint például az autó vagy a mobiltelefon? A rossz értelemben vett globalizáció elkerülhetetlenül jelen van a világ kulturális életében, és tapasztalható a negatív hatása a magyar kulturális életben is. Nem szabad félnünk a “nacionalista” címkétől, ha felvesszük a harcot ezzel az irányzattal, és nem szabad félnünk a “nemzetietlen” címkétől sem, ha az egyetemes és európai kultúrkörbe kapaszkodva vívjuk ezt a küzdelmet.

Az Európai Unió hasonló elvekből kiindulva mindeddig elutasította, hogy más szakterületekhez hasonlóan a kultúra területén is közös európai politikát dolgozzon ki. Az Európa Tanács, melynek tíz éve tagja Magyarország, vezérelveként vallja a kulturális sokszínűséget: Európa lényegéhez tartozónak tekinti azt ugyanúgy, mint a nemzeti kultúrák megőrzésének fontosságát. Az Európa Tanács a kulturális együttműködést az európai kultúra azon elemeire alapítja, amelyek közösek valamennyi európai nép számára, amelyek ugyanolyan értékesek a portugál halász, a norvég hajós, a szlovén festőművész vagy a német tanár számára. Ilyen közös gyökerek az európai kultúrában az antik demokrácia és az emberi szabadságjogok, a római jog és költészet, a keresztény világnézet és humánum, a lovagi kultúra és az ideákért való küzdés értelme, a reneszánsz felvilágosodás művészeti értékei, a hitújítás és a puritán polgári erkölcsök öröksége, a népi kultúra felfedezése és a realizmus. Mindezen ideológiai és művészeti irányzatok mélyen beleépültek valamennyi európai nép kultúrájába. Európa egységének és egyben sokszínűségének hangsúlyozása nem egy múló politikai divat. Szinte csodálattal látjuk, hogy már közel négyszáz évvel ezelőtt is egy fiatal magyar tudós és világjáró, Szepsi Csombor Márton az “Europica Varietas” – azaz “A változatos Európa” – címmel adta ki útleírását, amiben a keresztény vallásában egységes Európa népeinek a sokféleségét írta le. Szepsi Csombor Márton bejárta Németországot, Hollandiát, Angliát és Franciaországot – és arra is kísérletet tett, hogy bemutassa a különböző népek egymástól különböző kulturális és viselkedési szokásait is. Több mint 400 év elteltével a “Változatos Európa” hazai kiadása után Albert Camus 1957-ben azt mondta, hogy “Egység és különbözőség, és soha egyik a másik nélkül – hát nem ez a mi Európánk legnagyobb titka”?

Ma, amikor a globalizált szórakoztató ipar a nemzetközivé lett egyetemes emberi kultúra alapvető értékeit veszélyezteti, könnyen érthető, hogy egyfajta aggodalom és veszélyérzet alakulhat ki mindazokban, akik hosszabb távon félnek a magyar tradicionális értékek elkallódásától. Félnek, hogy a fiatal nemzedék ízlését lerombolja a globalizáló kulturális ipar vonzása. Félnek, hogy a lerontott anyanyelv csak vasárnap használt konyhanyelvvé silányul. Ezt a félelmet, a nemzethalál látomását már több mint 200 éve belénk plántálta Johann Gottfried Herder.

A XVIII. század második felének legnagyobb európai bölcselője Herder (1744-1803) polihisztorként szinte minden tudományban rendkívülit alkotott. Költő, filozófus, történész, és természettudós volt. Rendkívüli elme, aki hiteles és megbízható ismeretek alapján volt képes érvényes összegzéseket megfogalmazni. Jóslata a magyarokról így szólt: “Két évszázad múlva a magyar nyelvet csak a lexikonok őrzik.”

Kipusztulunk, elfogyunk, felszívódunk a szláv tengerben és mindezen jóslatot Herder úr még kíméletesen is fogalmazza meg, más írásaiban föllelhető a rokonszenv is, tehát nem indulatból, és végképp nem gyűlöletből, hanem a tárgyilagos elemzés hűvös hangján jósolja a magyarság kihalását.

Eltelt több mint kétszáz esztendő, és mi itt Bécsben az Európa Club ünnepi számvetését készítjük éppen, és a belső gondok és bajok ellenére újra és újra nekifeszülünk a jövőnek, most éppen az európai gazdasági közösség vonzó és gyötrelmes feladatainak.

Herder úr jóslata nem teljesedett be.

Vajon miért nem?

Mit nem tudott Johann Herder? Mit nem tudott a világ akkor legképzettebb tudósa 1791 nyarán, amikor ezt a vészjósló jövendölést papírra vetette?

Például nem tudta, hogy 1791. augusztus közepén, amikor a magyar nyelv elhalását fogalmazta, akkor egy nem egészen 18 esztendős fiatalember bandukolt a debreceni országúton Szoboszló felé. A fiatalember vállán tarisznya, a tarisznyában kézirat, címe: “A magyar nyelv éledezéséről.” A fiatalember Csokonai Vitéz Mihály. Honnan is tudhatta Herder úr, hogy amikor a magyar nemzethalált jövendöli, akkor egy fiatal költő a magyar nyelv megújításán fáradozik. És azt sem tudta Herder úr, hogy ezekben a napokban Debrecentől északra, Sátoraljaújhely fölött Nagybányácskán, egy már nem egészen fiatalember az édesanyja elé áll, és engedélyt kér, hogy a birtok távolabbi részén új udvarházat építhessen. És ez a hely kapta a Széphalom nevet, a nem egészen fiatalember nem más, mint Kazinczy Ferenc.

És mennyi mindent nem tudott még Herder úr! Nem tudta például, hogy ezekben az esztendőkben sok-sok hatalmas templom épült, olykor ötször, hatszor, tízszer nagyobb befogadóképességű, mint amekkorára szüksége lenne a falu és környéke népének. Miben bíztak ezek az emberek? Hogy sokasodni fognak, hogy meg fogják tölteni a templomot.

S mennyi mindent nem tudott még Herder úr!

Nem tudta például, hogy híres és hírhedt jóslatának évében, 1791-ben, itt Bécsben megszületett a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István.

És azt sem tudta Herder úr, hogy azokban a napokban, talán éppen azon a napon, augusztus 15-én, amikor leírta jóslatát, Pest megyében Kartal nevű községben fölsírt egy újszülött, Tamás mester fia, s a fiúgyermek az István nevet kapta a keresztségben, a vezetékneve, pedig Petrovics.

És azt sem tudta Herder úr, hogy 11 nap múltán, augusztus 26-án Kartaltól több mint kétszáz kilométerre, északon, egy Necpál nevű községben fölsírt egy újszülött kisleány, aki a Mária nevet kapta a keresztségben, és a vezetékneve Hrúz. És ők sem tudták, Herder úr aztán végképp nem tudta, hogy ez a két kicsi teremtés találkozni fog, s gyönyörű szerelmükből megfogant Petőfi Sándor.

És mennyi mindent nem tudott Herder úr?

Nem is sejthette, hogy jóslata fölerősíti a nemzethalál vízióját, és az a fenyegetett állapot nem gyöngített, hanem cselekvésre sarkallt, ösztönző erőt adott. Ma is, a rossz értelemben vett globalizációs veszély hatására erősödik az igény a nyelvvédelemre, a hazai termékek vásárlásának az igényére, az egész ország belakását célzó kistelepülések, kisiskolák életképességének fenntartására.

Akinek nincs veszélyérzete, veszélytudata az életképtelen. Kábítószeres állapothoz hasonlítható, mert a tudata szétesik, és képtelen rendezni mozdulatait, gondolatait, csak belezsibbad a világba, úgy vegetál.

Sorsfordító időben vizsgázik most a nemzet önvédelmi és megújuló képessége. Van-e célja, belső mozgósító ereje, egészséges veszélytudata, ez az igazi kérdés most.

A nemzet életképességének, életrevalóságának biztonságos fokmérője az, hogy közösen vállalható feladat érdekében meg tudja-e önmagát szervezni. Ebben a nemzeti szervezőmunkában a bécsi Európa Club alapítói, szervezői, támogatói, látogatói becsülettel kivették részüket, s ne feledkezzünk meg a mindenkor háttérben csendesen támogató családokról, feleségekről, férjekről, nagyszülőkről sem. És nem feledhetjük a varázskört sem, amit Tollas Tibor a Bécsben élő Kovács Erzsikének és Kálmánnak ajánlott versében így idéz meg:

“Varázskör véd, hozzájuk tartozol,

míg visszatérsz a porhoz,

melyből vétettél, el nem szakadhatsz,

őrzi múltad s feloldoz”

Születése évfordulóján köszöntjük tehát a bécsi Európa Clubot, ezt a varázslatos nemzeti kört, közösséget, amelynek hitünk és reményünk szerint újjászületése is lesz.

Mert most ez a legnehezebb feladat: megújhodni. A régi és kipróbált erőteret mozgósítani, frissíteni. Új erőket, fiatalokat bevonni.

A közélettől, a politikától, a közösségi élettől, szervezőmunkától ma sokan elhúzódnak. Platón évezredes felismerése iránt otthon is, de itt is még ma is érzéketlenek: “Azon bölcs embereknek, akik nem vesznek részt az állam ügyeinek intézésében, azoknak az a büntetésük, hogy buta emberek által kormányzott országban kell élniük.”

Amikor pedig a magyar nemzet és azon belül Magyarország állapotát, az erkölcsi, gazdasági és politikai megújulásának lehetőségét vizsgáljuk, akkor idekívánkozik Németh László ma is érvényes gondolata: “Fejétől bűzlik a hal, s fejen nem kell mindenáron a politikusokat érteni. Nem szeretem azokat, akik minden felelősséget a rossz politikusokra tolnak. Ha a magyar művelt osztálynak csak egy töredéke is igazán megtette volna a kötelességét, akkor a mai politikusok nagy része nemcsak a Parlamentből, de a ferencvárosi sörcsarnokból is kiszorult volna.”

Ezen ünnepi alkalommal is rögzíthetjük, hogy az Ausztriában élő magyar művelt osztálynak egy töredéke tisztességgel tette a dolgát, s bizony nem rajtuk múlik, hogy nemcsak a ferencvárosi sörcsarnok, hanem a Magyar Országgyűlés is olyan, amilyen.

A bécsi Európa Club alapításának 40. évfordulóján, uniós tagságunkhoz közeledve ma megint a vészjósló mondatok ellenében élünk és szervezkedünk.

A látszat ma is megtévesztené Johann Gottfried Herder urat.

E hittel és meggyőződéssel kívánok az Európa Club tagságának, szervezőinek, vezetőinek további jó erőt, új és új nekigyürkőzést, nemzeti és nemzetközi együttműködést, hogy a nemzetpolitikai törekvések valóra váljanak, hogy a mai Herder urak legyenek egyre bizonytalanabbak, tehát kívánok nem csak boldog születésnapot, de sikeres újjászületést is!

Bécs, 2004. március 27.

Lezsák Sándor
ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELŐ